A Kárpát-medence öröksége
írta Wass Albert
(The Hungarian Quarterly, USA, April, 1986)
/ford.: Kovács Attila Zoltán/
Röviddel azután, hogy a Kárpát-medence jól megalapozott gazdasági, kulturális és politikai
egységét szétrobbantották a zabolátlan érzelmek és a felelőtlen politikai kalandvágy, egyre többen
jöttek rá arra, hogy azok a térségek, ahol századokon át jó néhány nemzetiség élt egymás mellett,
teljesen különböző problémákat vetnek fel, mint azok, amelyeknek homogén a népessége. A
többnemzetiségű országok esetében a szertelen/féktelen demokrácia épp olyan ártalmas és
veszélyes, mint a szélsőséges nacionalizmus, mert elősegíti, hogy a többségi nemzet feltétlen
uralmat gyakoroljon az összes létező nemzetiség felett. Másrészt ott, ahol a nemzetiségi csoportok
évszázadokon keresztül gyakorlatilag átfedik egymást, lehetetlen bármiféle határvonalat húzni
közöttük anélkül, hogy valamiféle kisebbségi státuszba degradálnánk őket, annak összes borzalmas
következményével, amit ma ez a kifejezés takar.
Az a bevándorló, aki engedélyt kapott arra, hogy Amerika földjére lépjen és ott letelepedjen, ég a
vágytól, hogy asszimilálódjon és amerikaivá váljon. Egy nemzetiségi csoport azonban, mely sok
évszázadon át élt egy adott területen, nem fogja feladni saját nyelvéhez, kultúrájához és
önrendelkezéshez való jogát csupán azért, mert valamiféle katonai vagy politikai helyzet folytán
szülőföldjén egy nagyobb és erősebb szomszédos nemzet átvette a hatalmat. Az olyan nevek, mint a
német, magyar, horvát, szlovák vagy román, olyan embereket takar, akiknek közös származása,
kultúrája és nyelve az évszázadok során sajátosan megkülönböztethető és különálló nemzeti
entitássá fejlődött. Ezért ezek a nevek nem "országokat" jelölnek, mint "Amerika", "Kanada" vagy
"Brazília", hanem különböző hátterű népeket, amelyek abban a földben gyökereznek, amelyet
történetük és kultúrájuk által megörököltek. Ezért rendelkeznek bizonyos elidegeníthetetlen
jogokkal, amiket figyelembe kell venni: a nyelvükhöz és kultúrájukhoz való jogot, továbbá az
önrendelkezéshez és önkormányzáshoz való jogukat. Egyetlen olyan "többségi" nemzetnek,
amelynek katonai erővel vagy politikai manőverezéssel sikerült egy más nemzetiségek által lakott
területen megszereznie a hatalmat, sincs joga ahhoz, hogy kiirtsa, erőszakkal asszimilálja őket,
erővel eltávolítsa szülőföldjükről, vagy hogy megtagadja tőlük a nyelvükhöz, kultúrájukhoz és
önrendelkezésükhöz való jogukat.
Ezért abszolút szükséges, hogy az ilyen többségi nemzet által létrehozott államforma elég
rugalmas legyen ahhoz, hogy szavatolja a megfelelő korlátozásokat a "többségi hatalom"
gyakorlása során, valamint ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségeket elfogadja olyan adminisztratív és
kulturális entitásként, amelyeknek teljes autonómiája van az ország politikai
keretein/berendezkedésén belül. Olyan területeken és térségekben, ahol a különböző nemzetiségek
szoros együttélése elkerülhetetlen, minden nemzetiség jogait tiszteletben kell tartani a két- és
háromnyelvűség segítségével a nyilvános helyeken, hivatalokban, iskolákban stb., együtt azzal a
jogukkal, hogy megfelelően képviselik őket a helyi önkormányzatban.
Az elmúlt századok feudalista rendszerében nem voltak többségi és kisebbségi problémák Közép-
Európában. Csupán osztályok voltak: jobbágyok, bérlők, szabad parasztok, kereskedők, kalmárok,
hivatalt viselők, oktatók, a papság, a kisnemesség és az arisztokrácia. Az országot a nemesség
kormányozta. A Kárpát-medencében, amit 1000-től 1920-ig Magyar Királyság vagy "Szent István
koronájának földjeként" ismertek, a kormányzás nyelve a 19. század első feléig a papság által
elterjesztett latin volt, ami szerte Európában a művelt osztályok "nemzetközi nyelve" lett. A helyi
önkormányzatok nyelve azonban mindig is a jobbágyok, bérlők, parasztok, kereskedők és kalmárok
nyelve volt, akik a falvakban, városokban és a kerületekben éltek; mindegyik nemzetiségnek
megvolt a maga temploma és iskolája, melyet a földesurak építtettek és tartottak fenn. Ezek között a
földesurak között, a nemesség soraiban, a magyarok mellett volt számos német, horvát, szlovák,
román és szerb, akik kulturálisan és nyelvileg is beilleszkedtek a felső osztályba, és "magyar
nemesként" tevékeny szerepet játszottak a kormányzásban.
A többség kontra kisebbség probléma a francia forradalom után ütötte fel fejét, amikor a
"nacionalizmus" mint olyan megszületett. A magyar királyság alkotmányának köszönhetően a
különböző nemzetiségek kultúrája és önrendelkezési joga biztosítva volt. A magyar többség és a
különböző nemzetiségi csoportok közötti torzsalkodást Bécsből szították a 18. és 19. században,
amikor Magyarország megkísérelte lerázni a Habsburg-uralmat és visszanyerni függetlenségét. A
jól ismert "oszd meg és hódítsd meg" mottónak engedelmeskedve a császári kormány sikeresen
fordított egymás ellen néhány nemzetiséget, különösen az erdélyi románokat a magyarok ellen úgy,
hogy nekik ígérték a lázadó magyar nemességtől elkobzott földeket. Miután az ifjú Ferenc
Józsefnek sikerült az orosz cár segítségével levernie a szabadságharcot és húszévi kegyetlen
elnyomással büntette a magyarokat, az egymás mellett élő nemzetiségei ezen ellentéte erősödött. Az
1867-es kiegyezést követően, amikor a császárt végül elismerték magyar királynak, cserébe pedig a
magyar országgyűlés újra összeült és Magyarországot hivatalosan "egyenlő félként" elismerték a
dualista Monarchián belül, a gyűlölet magjai már megmérgezték a lelkeket. A magyarok nem
feledhették azt, hogy a Kossuth Lajos vezette 1848-as szabad köztársaságot az osztrák császár
győzte le román, horvát, szerb és román származású szomszédaik segítségével. Szintén nem
feledhették azokat a borzalmas atrocitásokat, amelyeket ezek a nemzeti kisebbségek követtek el a
magyar városok és falvak védtelen lakosai ellen.
Másfelől a nemzetiségeknek teljes függetlenséget ígértek az osztrák uralom alatt, és egyre csak
követeléseiket hangoztatták az újjáalakított magyar országgyűlésben. A növekvő ellentéteket
felelőtlen politikusok kihasználták, akik nem törődtek az ország jövőjével, csupán saját nemzetiségi
csoportjuk jövőjével. Ezeknek a manipulációknak köszönhetően a magyar királyság ezeréves,
többnemzetiségű államkomplexusa az I. világháború után több kisebb nemzetállamra szakadt,
gazdasági pusztulást és nehézséget hozva az egész Kárpát-medencére, és hihetetlen szenvedést
azokra, akik hirtelen elnyomott kisebbség, idegen országok másodosztályú állampolgárai lettek
saját szülőföldjükön.
Igaz, hogy a mindkét világháborút követő békeszerződések tartalmaztak a kisebbségek védelmére
vonatkozó klauzákat. Ezek a kitételek azonban nem csak hogy nem voltak egyértelműen
megfogalmazva, de a béke létrehozóinak nem sikerült törvényi hatóságot létrehozni a kisebbségi
panaszok számára. Ily módon a kisebbségeknek nem volt hová fordulniuk az uralkodó többség
közigazgatási, társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági túlkapásaival szemben. "Jogaik" csak
papíron léteztek, a gyakorlatban nem.
Ma már bizonyított tény, hogy az I. világháború győztes hatalmai által elkövetett hibák fektették
le a II. világháború alapjait. Utána a hibák még nagyobbak lettek. Ma Románia, Csehszlovákia,
Jugoszlávia és Belorusszia (ami szintén a Kárpát-medence része, és a Szovjetunió tartja megszállás
alatt) kisebbségeinek helyzete rosszabb, mint valaha, és az ENSZ chartája szerint "kulturális
népirtásnak" minősül. Románia esetében a kormány és a politikai rendőrség kisebbség ellen
elkövetett brutális cselekedeteit nevezhetjük ízig-vérig népirtásnak: az egész civilizált világ
égbekiáltó szégyenének. (Lásd: "Genocide In Transylvania, a Documentary", Danubian Press,
1986.)
Erős érzésünk, hogy a világbéke érdekében minden szabad férfinak és nőnek kötelessége azért
dolgozni, hogy véget vethessünk az elnyomásnak, az igazságtalanságnak és az emberi szenvedésnek
mindenhol a világon. A Kárpát-medence határozottan olyan hely, ahol az igazságtalanság, az
elnyomás, az üldöztetés és az emberi szenvedés burjánzik. A helyzet orvoslása érdekében először is
ki kell békíteni az egymás mellett élő nemzetiségeket, aztán körültekintően megújítani a jelenlegi
struktúrát. A kis nemzetállamok tömörülését, ahol mindegyiknek saját nacionalisztikus tendenciája
van, mellyel próbálja megfojtani nemzeti kisebbségeit, nagy és mindent magába foglaló egységgel
kell felváltani, mely képes összehangolni a térség gazdag természeti forrásaira épülő iparát és
kereskedelmét, s ugyanakkor otthona mindenkinek, ki ott él, bármilyen nyelvet beszéljen is.
Ez a cél; és ezennel felhívunk minden jó szándékú és őszinte gondolkodó embert, hogy
gondolkodjon el a problémán. Bárki, aki azt hiszi, talált megoldást, egy működő ötletet: ossza meg
velünk ennek a negyedévi folyóiratnak a hasábjain, melyet a Kárpát-medence igazságos békéjének
szenteltünk.